“Alapvetően nem tartom annyira elkeserítőnek ezt a helyzetet. Drámai, de különlegesen érdekes fordulat az emberek életében. Akár egy operához is hasonlíthatnám: drámai cselekmény, mely magában hordozza a katarzis lehetőségét. Kérdés, hogy eljutunk-e a megtisztuláshoz vagy egy átvészelt időszak lesz csupán, ami után minden megy tovább a régi kerékvágásban…?
Ezt a szokatlan helyzetet egy lehetőségnek fogom fel, hogy visszatérjünk önmagunkhoz és közvetlen környezetünkhöz. Megélni azt a lokalitást, amitől olyan önfeledten eltávolodtunk a globalizáció következtében. Egy figyelemfelhívásnak élem meg, amit a természet, a világ legnagyobb ereje teremtett a számunkra (és valljuk be, számítani lehetett arra, hogy hamarosan besokall…).
Személyes reakcióm erre a helyzetre egy végtelen tiszteletadás a környezetnek és a körülöttem elő embertársaimnak. Nem megyek sehová, magamra erőltetem ezt a csendes pihenőt, ami nem is jelent akkora erőfeszítést. Csakis arra tudok koncentrálni, hogyan tudnánk megtartani azt a kitisztult levegőt, amit ez a drámai helyzet előidézett. Vajon képesek leszünk-e levonni a következtetéseket a saját életünkre vonatkozóan, és olyan döntéseket hozni, mellyel még időben átmenthetjük a jövőbe a tanulságokat?
Mivel az én munkám nem működik online, ezért egy felfoghatatlan ajándékot kaptam most: az időt. Nyugodtan megélni az életet, presszió nélkül. Kotta-rendezgetés, zenehallgatás, gyakorlás, sütés-főzés, tervezgetések, beszélgetések, naplóírás… korlátok nélkül. Micsoda luxus!! Az egóm kiteljesedése a szakmai kihívások hiánya által most háttérbe szorul. Ez elgondolkodtat: van-e haszna annak, amit alkotok? Károsítom-e az alkotói folyamattal a környezetet? Van-e módom arra, hogy változtassak? Ezeket a kérdéseket most van időm latolgatni, és közben hálás vagyok, hogy ezt még pár hónappal a gyermekem születése előtt tudom megtenni, élve az eséllyel, hogy dönthetek.”
#karanten Interju a NeighbourART–nak
