Csont András: “VÉGRE EGY DALEST!”
Pasztircsák Polina dalestje / Zsidó Nyári Fesztivál 2011.09.12.
Szép, tartalmas, átgondolt műsort állított össze a külsejében és előadói habitusában is határozottan Renée Flemingre emlékeztető lírai szoprán. Ha a néző leküzdte a pokolian visszhangos terem okozta akusztikai zűrzavart, sokféle élménnyel gazdagodva térhetett haza.
Fájdalmas, mennyire kevés a kamarazenei koncert a világban. Ez is a jele annak, hogy az úgynevezett polgári zenekultúra végleg sírba szállt, a házi muzsikálás immár múzeumi jelenség, és lassan a legnagyobb profik sem mernek már ilyen jellegű esttel a közönség elé lépni. A vonósnégyesezés, amely valamikor – még talán ötven évvel ezelőtt is – egy ország zenekultúrája egyik döntő fokmérőjének számított, szinte teljesen kihalt, és éppen ilyen ritkák a dalestek is. Mert egészen más az, ha egy énekes-sztár, zenekari kísérettel ad ária-vegyesfelvágottat (a végén, ráadásként, persze megszólal a Summertime vagy X. Y. musical vagy operett egy népszerű részlete), és az, ha valaki egyedül, egy szál zongora közreműködésével, művészi értelemben szinte teljesen pőrén és ennek megfelelő mértékű kiszolgáltatottsággal áll ki a pódiumra. És ha mindehhez még odaszámítjuk, hogy a daléneklés valami egészen más dolog, mint az operai fellépés, beláthatjuk, hogy a kockázat roppant nagy, és ezt kevesen vállalják.
A műsor – szünet nélkül – három nagyobb etapra oszlott, az elsőben a két ismert szerző (Kodály és Alexander Zemlinsky) mellett az utóbbi tanítványa, az elsősorban feleségként ismert bécsi hölgy, Alma Mahler-Werfel két dala hangzott el. Hogy egy szinte teljesen ismeretlen szerzőt is műsorára tűzött, ez újabb ékes bizonyítéka Pasztircsák Polina tiszteletreméltó kockázatvállalásának. Persze a Vöglein Schwermut (Christian Morgenstern verse) című dal igazán méltó arra, hogy a tágabb repertoár része legyen, bár nem lép túl a korstílus közhelyein, ízléses, szép, és az énekes színészi képességeinek is teret adó munka: Pasztircsák Polina remekelt benne. Magas hangjai biztosan, tisztán, fényesen szólaltak meg, a hang átütő ereje nagynak tűnik, bár ebbe nyilván belejátszott a terem visszhangossága is. Látszott és hallatszott – és ez az egész estére igaz volt –, hogy tökéletesen tudja, mit énekel, bár az ekhó miatt a szöveget sajnos egyáltalán nem lehetett érteni, a művésznő stiláris jártassága egyértelműnek tűnt. És a műsor felépítése is példásan átgondolt volt, az első számban (Kodály: A tavasz) a művésznő mintegy üdvözölte a nézőt ezzel a Berzsenyi-sorral: „ Én is üdvezlő dalomat kiöntöm” , hogy aztán az este utolsónak előadott Mahler-dalával (Scheiden und Meiden) búcsút vegyen tőle: „Ja, Scheiden und Meiden tut weh, tut weh! / Ja, Scheiden und Meiden tut weh, tut weh! Ade!” Ebben a részben már egy csúcspontot is megélhettünk, Kodály csodálatos Nausikaa című dala pontosan úgy szólt, ahogy kell: remekműként.
Az este befejező szakaszában talán a Das himmlische Leben hatott a legmeggyőzőbben. Bár az ember inkább a 4. szimfónia végén elhangzó zenekari változatot szereti (vagy szokta meg) jobban, Pasztircsák Polina roppant színes, a szó legjobb értelmében humoros, de soha nem túlzottan harsány interpretációjában nagy élményt jelentett. Noha sok szomorú (a Morgenstern-versben a madárka egyenesen „todestraurig” dalol) és már-már megrázó dalt hallottunk egész este, a zárlat mégis életigenlőre, felemelőre sikerült. Nagyszerű este volt, és bár az említett Mahler-szöveggel szólva, tényleg fájt a búcsú, de abban a biztos reményben mehettünk haza, hogy még sokszor láthatjuk és hallhatjuk a kimagasló tehetségű művésznőt.
Varró Annamária: “Lehozni a Zenét”
Liszt és Mahler –Pasztircsák Polina és Füzi Nóra dalestje, Zsidó Nyári Fesztivál, Budapest, Rumbach utcai Zsinagóga, 2011. szeptember 4.
Egy svéd film főszereplője, a világhírű hegedűművész visszatér egykori szülőfalujába, hogy végleg elvonuljon a rivaldafénytől és soha többé ne foglalkozzon a zenével, majd mégis elvállalja a helyi amatőr énekkar vezetését. Elgondolása szerint – mely aztán fő instrukciójává válik az énekes felé – a zene mindenhol körülvesz bennünket, de nekünk kell megtalálni, lehozni magunk közé, hogy aztán újra átadhassuk valaki másnak. Pasztircsák Polina és Füzi Nóra dalestjén rögtön ez a film jutott eszembe: a zene ott lebegett valahol a homályos fényben, a restaurálás alatt álló zsinagóga falai között, majd a két fiatal művész közösen hozta azt le a közönségnek, és adott élvezetes koncertet szeptember 4-én, a Zsidó Nyári Fesztivál egyik utolsó programjaként.
Az előzetes beharangozó szerint a koncert műsorán Liszt és Mahler zenéje lett volna, ezért kicsit meglepődve vettem a helyszínen kezembe a koncertlapot, melyen az elhangzó dalok szerepeltek, hiszen csak e két zeneszerző műveire számítottam. A már említett Liszt Ferenc és Gustav Mahler dalai mellett helyet kapott Kodály Zoltán, Alexander Zemlinsky és Alma Mahler-Werfel is. A kötődések igen szorosak: Zemlinsky Mahler kortársa és későbbi felesége, Alma Mahler tanára (és Mahler közbelépése előtt szerelme is) volt, Kodály és Liszt kapcsolata pedig a közös hagyományon, a népzenén, a népzenei motívumok alkalmazásán alapszik.
Azt gondolhatnánk, hogy egy dalest sikere vagy épp sikertelensége kizárólag a szólóénekesen múlik, hiszen ő van a középpontban, a kísérő zenész – a közreműködő – mintha mindig kicsit mellékes lenne. Az énekes vonul fel először a színpadra, őt követi a zenész, jelen esetben a zongorista. Ez az elgondolás azonban korántsem igazolódott be ezen a koncerten: Pasztircsák Polina és Füzi Nóra virtuóz párt alkottak, a fiatal énekes és a zongorista zenei szimbiózisa a színpadon tökéletes, a legszorosabb értelemben vett összhangot teremtett, mely egyben garancia volt a sikerre is.
A koncert műsorának három egysége – az első Kodály és Zemlinsky, a második Liszt, a harmadik pedig Mahler és újra Kodály műveit sorakoztatta fel – egyértelműen jó felosztás. Az első rész amolyan ráhangolódás volt, a koncert csúcspontja a három Liszt-dal – különösen az I vidi in terracímű Petrarca-szonettre írt darab – volt, majd az utolsó blokk első két Mahler-dala még fenntartotta a korábbi egységek hangulatát. Itt még egyszer kiemelném Füzi Nóra zongorajátékát, hiszen ebben a műsorszámban a zongora szinte minden hangszínét megszólaltathatta. Kodály Árva madár című dala aztán szinte pillanatok alatt eloszlatta a korábbi énekek feszültségét, lecsendesedett a terem. A záró, Schneiden und Meiden című Mahler-mű aztán újra felvitte a koncert ívét, kiváló érzékkel választották zárószámnak. Az egyik legsikerültebb és ezzel együtt leginkább megható dal azonban már a hivatalos műsor elhangzása után szólalt meg, ráadásként. Ezelőtt még soha nem hallottam ezt a népdalt szólóénekes előadásában, zongorakísérettel, de az A csitári hegyek alatt című népdal Kodály-átirata hozta el azt, amit katarzisnak szokás hívni.
A szólóénekesek dalestjei – legyen szó világhírű énekesek koncertjeiről, vagy olyan fiatal tehetségek színpadra lépéséről, mint Pasztircsák Polina – a klasszikus zenei koncertek közül is talán az egyik legnehezebben befogadható műfajok közé tartoznak. Sokak számára egy idő után unalmas lehet ugyanazt az énekest hallgatni, különösen akkor, ha egyetlen hangszer kíséri, mint ez alkalommal a zongora. Tény, hogy nincs monumentális hangzás, mint egy szimfonikus koncert esetében, de ennél a koncertnél nem is hiányoltam a nagyzenekart, sem a nagy létszámú oratóriumkórust. Az énekhang és a zongora tökéletes egysége ezek nélkül is lehozta nekem a nagybetűs Zenét.